Gyurcsány et. akarata érvényesült, ő bízta meg a Láng bizottságot, hogy vizsgálják meg a harmadik radar síkvidéki telepítésének lehetőségét. Kissé elhúzódott az ügy, de végül győzött az akarat, síkon lesz a radar. Ez egy csodálatos magyar teljesítmény, hungarikum.

Van vagy 10-12 középhegységünk számtalan csúccsal Írottkőtől Nagy Milicig. Három radarnak kellett volna helyet találni valahol 500 m fölött. Egynek találtunk alkalmas helyet, a másik kettőt a ország legalacsonyabb helyeire sikerült elhelyezni, tengerszint feletti magasságuk 100 körül van. Ez szövetségeseink körében a szokásos elismerést fogja kiváltani.

Hegyvidék helyett

Hende Csaba a minap nyilatkozta, a szocialisták végig hazudták az elmúlt 8 évet NATO relációban is. Szabad érdeklődnöm ki hazudott radar ügyben az elmúlt 8 évben? Kinek a hívei voltak a tüntetésvégrehajtók Zengőn, Tubesen? A fagylalt visszanyalt, ma a Fidesz a saját tüntetésvégrehajtóival került volna konfliktusba, ha az egyetlen racionális helyre, a Zengőre mutatott volna Orbán Viktor a választásokat követően. A síkvidéki radarnál nem árt tudni, hogy 100 km-en már csak a 870 méternél magasabban repülő gépeket látja, 200 km-en nem lát 3000 m alá, 300 km-en csak azt látja, ami 7 km felett repül. Ha felteszed egy 700 körüli csúcsra, 200 km-en még 1000 alatt lát, 300km-en már csak a 3000m felettieket látja. A “távolfelderítő” radarból így sikerült egy korlátozott képességű rendszert produkálni.

Valahol itt lesz

Írják a közleményben, hogy lakott területen kívül van. A Google Earth mást mutat.

Ezzel szerintem az eredeti projekt nem teljesül, érdekelne hogy alakul a finanszírozás, kötbérek, milyen a 2006-tól raktárban tárolt radarnak a technikai állapota, stb.

Kovács Gyula nyugalmazott alezredes

14 éves voltam és majdnem hányingert kaptam a szórólaptól, ami a kezembe került 1989-ben. A képen valamiféle egyenruhába bújtatott gyerekek masíroztak alakzatban, a hányinger pedig a látvány és az összhatás miatt volt, mert én semmilyen módon nem akartam közéjük tartozni. A borítón ez állt:  Lenkey János Katonai Kollégium, Eger.

Nem akartam katona lenni. Nem katona akartam lenni, hanem valami egészen más. Bár ismertem a katonai közeget, mert édesanyám és édesapám is hosszú ideig dolgoztak a Magyar Néphadsereg kötelékében, így gyerekfejjel testközelből láthattam az életet szülővárosom egyik laktanyájában, ami bár nem volt számomra taszító, de mégsem akartam katona lenni. Valamit már akkor is éreztem, hogy másra vagyok hivatott, de nem volt ellenállásom, amikor erős szülői nyomásra ide jelentkeztem.

A helyzet az, hogy ez a hely minden terhet levett a család válláról, adtak enni, inni, zsebpénzt, kollégiumi szobát és tanítottak. Mindezt ingyen, de a katonaság területén ez tulajdonképpen mindig és mindenkor így volt, így ez egy komoly motiváció volt arra, hogy itt tanuljon tovább a gyerek. (A közgazdaságtan egyik alaptétele, hogy nincs ingyenebéd, olyan szempontból ez sem volt ingyen, hogy jelentkezéskor vállalta az ember, hogy katonai főiskolán tanul tovább, ellenkező esetben vissza kell fizetni a költségeket.)

Szóval abszolút nem arról volt szó, hogy én már kiskoromban is puskákkal játszottam háborúsdit (persze volt ilyen), illetve, hogy a szüleim katonai közegben dolgozak és ezért választottam én is ezt a hivatást (éppenséggel ott dolgoztak). Nem, nem hivatástudatból és elkötelezettségből jelentkeztem 14 évesen a katonai pályára, így felnőtt fejjel visszagondolva szimplán gazdasági döntés volt a szüleim részéről, de azért azt is tudták, hogy akkoriban még jóval stabilabb életpályának számított a hadsereg, mint mostanában. Én csak a magam nevében beszélek, de gyanítom, hogy mások is így voltak ezzel, mármint, hogy döntő tényező volt az otthon, hogy ez tulajdonképpen egy ingyenes továbbtanulási lehetőség és nem egy rossz pályakép.

Biztos voltak olyanok is, akik azért jelentkeztek, mert szimpatizáltak a hellyel, de ha jól emlékszem a kb. 30 fős „katkós” osztályomból talán a fele lehetett, aki 4 év múlva jelentkezett katonai főiskolára és talán 7-8-an lehettünk, akiket tisztté avattak, én benne voltam, erről papírom van.

A kezdeti hányingert követően bevallom belépés után tetszett a hely, mert jó volt a csapat és tulajdonképpen nem nagyon volt katonás, persze volt napirend, meg szilencium (kötelező tanulási idő, 3 óra /nap), de napirend, házirend manapság is van minden kollégiumban.

Jött a főiskola, az egykori Zalka Máté, mely akkoriban Bolyai János Katonai Műszaki Főiskola néven lett ismert. A 4 év után 1997-ben friss hadnagyként Székesfehérvárra kerültem a híradóezredhez, ahol szakasz és századparancsnoki feladatokat láttam el 4 évig, ezután 2007-es leszerelésemig közvetlenül katonákkal nem foglalkoztam,  úgynevezett törzsbeosztásokat láttam el.

Nagyon sok élményem és emlékem fűződik a közvetve az állam, közvetlenül a Honvédség „csecsén” eltöltött tiszta 18 évből, melyek többnyire kellemesek. Szerettem katona lenni, a munkám többé-kevésbé ki is elégített, szívesen jártam be dolgozni, bár voltak hullámvölgyek és a vége felé sem mindig volt így.

A katona alapvetően egy olyan élőlény, akit úgy szocializálnak, hogy minden körülmények között hajtsa végre az elöljáróitól kapott parancsot. Persze minden katonának egy parancsnoka van, azt kell megcsinálni amit mond és kész. A katonák többsége jól nevelt és így is cselekszik. Fontos megjegyeznem, hogy most azokról beszélek, akik hivatásos viszonyban szolgálják a hazát és közülük is elsősorban a tisztekről!

Ha ma, 2011-ben visszagondolok az 1997-es Mihályi Attila hadnagyra új munkahelyén, akkor óriási különbségek vannak, de ezen szerintem az említettek 99%-a átmegy. Mire gondolok?

Mihályi Attila a kopasz hadnagyokra jellemző megrendíthetetlen önbizalommal és tudással, de legfőképpen akarattal vágott bele a munkába, hogy naná, hogy én szarom a spanyolviaszt. Úgy éreztem nincs olyan aki az utamba állhat, itt vagyok az új tudás és új hullám képviselője, majd én megmutatom higyan kell ezt csinálni!

Hasonlattal élve, amikor egy kisgyermek megszületik és elkezd felcseperedni tele van energiával és életerővel. Semmi nem érdekli, nem fogad el semmilyen tekintélyt, ő már 2-3-4 évesen is nagyra tartja magát, sőt szinte egyetlennek az Univerzumban. Persze fizikailag rászorul a szüleire, akik pelenkázzák, enni és inni adnak neki. A kisgyermeknek határozott céljai vannak, hogy ő majd jobbá teszi ezt a világot, részben azáltal, hogy azzá válik akivé válnia kell! De itt közbelépnek a szülei, akik már tele vannak keserűséggel és negatív energiákkal, meg persze mindenféle valós és valósnak látszó problémával. Mit képzelsz kisgyerek? Micsoda, te mondod majd meg, hogy mit csináljunk? Amíg mi adunk enni addig azt csinálod amit mi mondunk…talán nem kell tovább ragoznom.

Manapság (is) a kisgyermekek szülei garantált sikerrel érik el, hogy gyermekük ne akarjon kitűnni az átlagból, ellenkezőleg, inkább tagozódjon be, legyen átlagos, de semmiképpen se legyen több, mint én/te/mi. A gyereknek álmai, céljai vannak, amiket meg akar valósítani, de abban pont azok hátráltatják a legjobban, akik elvileg őt szeretik, akiknek gáncsoskodás helyett minden segítséget meg kéne adni ahhoz, hogy a gyermek önmagává válhasson.

A mai napig nem fér a fejembe, hogy alig 1 éves hadnagyként 1998-ban, hogyan vehettem a bátorságot, hogy felsétáljak egy titkárnőjével egyeztetett időpont után egy tábornokhoz a Szárazföldi Parancsnokságra, akitől fizikailag pár méter, de gyakorlatban több száz kilométer választott el, mert hogyan van az, hogy egy csapattiszt csak úgy bemegy egy SZFP-s tábornokhoz a szolgálati út figyelembe nem vételével (ehhez csak annyit, hogy nem az ezreddel kapcsolatos dolog volt, egész egyszerűen az ő engedélye kellett egy közhasznú dologhoz, gondoltam megyek.)

Az évek folyamán ez a fajta magabiztosság megkopik. Erősen megkopik, amihez nagy „segítséget” adnak az idősebb tiszt kollégák, felettesek. Ki akarsz mászni a bödönből? Gyere csak vissza!

Ahogy növekszik az ember rendfokozata és lépked felfelé a ranglétrán, azzal egyenes arányban csökken az „én-szarom-a-spanyolviaszt” mutatója. Az esetek 90-95 %-ában sikerrel jár a „nevelés” csakúgy, mint a gyerekeknél. Persze a véleménye megmarad az embernek, csak inkább kussol, egész egyszerűen azért, mert ez a saját jól felfogott érdeke és ezt részben tudom tolerálni.

Aki továbbra is okoskodik ilyen vagy olyan módon, annak a piramis csúcsát egy maximum valamilyen helyettesi pozíció jelentheti, még ha nagyon magas szinten is (ez persze nem azt jelenti, hogy mindenki aki jelenleg is egy helyettesi beosztásban van valahol, az feltétlenül pofázós/okoskodós). Aki továbbra is pofázik és okoskodik, attól nyilvánosan elfordulnak és csak a kávézóban vagy négyszemközt fogják biztatni, esetleg még úgy sem. Aki továbbra is pofázik és okoskodik, azt megpróbálják megtörni, először kemény módszerekkel és ha nem járnak sikerrel akkor finomabbal (magas beosztás felajánlása, stb.)

A ma is szolgáló hivatásos katonák nagy része megélhetési katona, nem állítom, hogy én nem voltam az, főleg már a vége felé. Ez persze tűnhet szimpla bántásnak vagy éppen gonosz rágalomnak, de a helyzet az, hogy a katonatisztekből (is) kiöli a rendszer azt az elszántságot, ami ahhoz kellene, hogy jobb legyen a hadsereg. Így aztán nem is lesz jobb, sőt egyre rosszabb lesz. A megélhetési katona fogalmán nem feltétlenül azt értem, hogy nem látja el maradéktalanul a feladatait, inkább azt, hogy ez nekik már nem hivatás, hanem szimplán munkahely.

A ma is szolgáló hivatásos katonák nagy része megélhetési katona. Ez alatt azt is értem, hogy elfogadta, hogy semmi nagy dolgot nem tehet (többség persze nem is akar), úgyis mindenről a politikusok meg HM tehet, ők meg szemmel láthatóan nem tesznek semmit. Felteszi magának a kérdést, hogy megéri-e nekem nyilvánosan okoskodni? A válasz természetesen az, hogy nem, hiszen el kell tartani a családot.

Mindenkinek (főleg a vezetésnek) az az érdeke, hogy mindenki a saját szintjének dolgával foglalkozzon és ne egy százados vagy egy őrnagy akarja kitalálni és megmondani a „fentieknek”, hogy mit és hogyan kéne tenni, hogy jobb legyen a Magyar Honvédség. Mindig voltak, vannak és lesznek olyanok, akik saját munkaköri leírásában foglaltakon túl élénken érdeklődnek és foglalkoznak azzal, hogy az aktuális honvédelmi vezetés hogyan tudna jobbítani a helyzeten. Az is természetes, hogy az aktuális honvédelmi vezetésnek nem tetszik az, hogy egy beosztott tiszt azzal is foglalkozik, amivel –szerintük- nem kellene.

Ahogy mondtam, a mai katonák többségének nem hivatása van, hanem munkája. Munkája napi 8 órában, azon felül pedig jár neki a túlóra, amit többnyire nem is kell kikövetelni, mert megkapja. Én nem hibáztatom ezeket a katonákat, mert mint mondtam én is ilyenné váltam, „köszönhetően” a rendszernek, meg persze magamnak is, hogy ne csak másokat hibáztassak. Olyan katonává válnak, akik úgy várják a 25 szolgálati év leteltét, mint a megváltást. Ha meg van a 25 év, akkor már csak a pillanatnyi helyzettől függ, hogy meddig maradnak.

Ismeri mindenki a mai magyarországi munkalehetőségeket és munkakörülményeket. Egy leszerelt/kirúgott/nyugdíjba ment katonának a biztonsági őrködésen kívül tulajdonképpen semmi esélye elhelyezkedni. El kell tartani saját magát és a családot, úgyhogy marad kussolás, a szemellenző és a szájkosár felvétele.

Ahogy tehát emelkedik a rendfokozat és a beosztás, ugyanúgy csökken a tenni akarás és a változtatás képessége is, mert ez az idők folyamán „kinevelődik” az emberből. Akiből meg nem, az egész egyszerűen nem fog eljutni tábornoki szintig, de sokan még ezredesig sem. Ebből következik, hogy a legfelső katonai vezetéstől nem várhatjuk a változást. Ha jobban megnézzük, akkor a legfelső katonai vezetés inkább már politikai szint, hiszen nekik már aktuális kormánypárti politikusok osztják a feladatokat, mondhatnám nekik vannak lekötelezve. Márpedig ha valakinek le vagyok kötelezve, akkor annak ritkán mondok ellent.

A politikusoktól nagy szavakat várhatunk csupán, illetve rombolást és pusztítást. Ami nem is lenne nagy baj, mármint a rombolás és pusztítás, ha azt építkezés követné vagy követte volna, de az elmúlt 20 év eredményei mindenki számára láthatóak aki egy kicsit is figyelemmel követi a honvédelem ügyét. Ezzel együtt megkockáztatom kijelenteni, hogy az elmúlt 20 évben a honvédelem területére tévedt politikusok szinte mindegyikének biztosan voltak jó gondolatai és tervei, de ezek hamar szerte foszlottak, hiszen a legfelső 2-3 vezető könnyen leváltható, de a Honvédelmi Minisztériumban és háttérintézményeiben dolgozó pár száz, pár ezer ember már kevésbé könnyen mozdítható el. Márpedig ha ez a pár száz, pár ezer ember csak egy része megmakacsolja magát, akkor nem számít ki vezeti az országot és a HM-et.

Összegezzük az eddigieket, hogy kiktől nem várhatjuk a honvédelem ügyének változását. Az aktív szolgálatban lévő bármilyen rendfokozatú katonától semmiképp, a kulcsszó itt az aktív szolgálat. Logikusnak tűnne, hogy az aktuális honvédelmi vezetés, azon belül is a politikusok (miniszter, államtitkár) lennének azok, akik képesek lennének rá. Az elmúlt 20 év megmutatta, hogy sajnos nem képesek rá.

Kikkel számolhatunk még?

Vannak az érdeklődő civilek, akiknek egy része ilyen-olyan formában foglalkozik a honvédelem ügyével, legyen az egy társadalmi szervezet (egyesület, alapítvány) vagy éppen valamilyen magán vagy csoportos kezdeményezés (blog, saját honlap).

A társadalmi szervezetek nagy részében aktív vagy nyugdíjas katonákat találunk, illetve talán mindegyik szervezet köldökzsinóron függ a HM-től, ezen a köldökzsinóron érkezik a pénz támogatás formájában, ami támogatás nélkül ellehetetlenülne a működésük. Így aztán nekik sem érdekük az, hogy nagyon „neki rohanjanak” az aktuális honvédelmi vezetésnek. Az önkéntes magán vagy csoportos kezdeményezések pedig többnyire tematikusak, leginkább haditechnikai eszközökkel, hadtörténelemmel foglalkoznak, aktuális honvédelmi politikával nagyon minimálisan vagy inkább semennyire, mondván jobb a békesség.

A honvédségben működő szakszervezetek látszólag alkalmasak lehetnének a feladatra, de egyrészt a közel és hosszútáv helyett inkább a jelennel foglalkoznak, másrészt különböző okok miatt szintén nem érdekük és talán nem is feladatuk ilyen formában, hogy összekössék a bajuszukat az aktuális honvédelmi vezetéssel. Ők a legtöbbet azzal tehetik, ha jó a viszonyuk a HM-mel, mert így az éppen szolgáló katonák helyzetén tudnak segíteni, de a honvédelem ügyén sajnos már nem.

Ki marad? Nem sokan, illetve nagyon sokan, becslésem szerint a társadalom kb. 80-90 %-a. Ők az átlag állampolgárok, akiket a saját megélhetésük érdekel, nem foglalkoznak a politikával, mert a politikusoknak állításukkal szemben nem érdekük, hogy a civilek aktívak legyenek. Mert ha aktívak, akkor beleszólnak a dolgokba, azt meg csak kommunikálni jó, átélni nem. Az átlag állampolgárnak a honvédelem ügye csak a sor végén van, tegyük hozzá, érthetően, hiszen az egészségügy, az oktatás, a közbiztonság és a munkakeresés/megtartás problémái napi ügyek, míg a haza védelme manapság nem aktuális, hiszen nem fenyeget minket senki semmilyen katonai erővel. Meg amúgy is NATO és EU tagok vagyunk, mitől kéne félnünk-gondolják teljesen tolerálható módon.

Mi lehet a megoldás és ki(k)től várhatjuk a megoldást és a helyzet javulását?

Sokat gondolkozok ezen és nagyjából mindig ugyanoda lyukadok ki. Egyedül senki sem képes rá, csak csapatban tudjuk megcsinálni. Nem lehet egy futball csapatban 11 Ronaldinho, kell hátvéd és kapus is. Kell edző, orvos, masszőr. Kell menedzser, könyvelő egyéb szakemberek. Kellenek szurkolók, támogatók is.

Az nem megoldás, hogy hangosan hirdetjük, hogy fogjunk össze és csináljuk meg, pontosabban az nem lehet megoldás, ha csak hirdetjük és beszélünk róla, de nem teszünk semmit! Azt látom, hogy vannak jó csatáraink, jó hátvédek, kapusok, edzők, orvosok, masszőrök, mnedzserek, stb., akik végzik a dolgukat, de nem csapatban. A meccset önmagában egyik sem nyerheti meg, csapatban már annál inkább.

Aki picit is belelát a honvédelem ügyébe, az tudhatja, hogy várni már nem nagyon lehet. El kell fogadni, hogy jelenleg rajtunk kívül más nem foglalkozik a honvédelemmel, honvédséggel, magunkra maradtunk. Rajtunk alatt a külpolitikával, de még inkább a honvédelemmel közvetlenül foglalkozó kormánypárti és ellenzéki politikusokat, HM/MH aktív állományát, honvédelem iránt továbbra is elkötelezett nyugdíjas katonákat és civil magánszemélyeket, szervezeteket értem, kiegészülve persze a helyzetet munkakörükből kifolyólag kutatókból, elemzőkből. Egyértelmű, hogy további pénzre nem számíthat a honvédelem, mint amennyit a költségvetés biztosít, ebből kell gazdálkodni. Ezt kellene hatékony módon beosztani és ebből lehet és kell változásokat kezdeni és véghez vinni. Az ország teherbíró képessége véleményem szerint legalább 10-15 évig biztosan nem lesz képes többlet forrást termelni a hadseregre, lehet, hogy később sem, így több pénzt követelni felesleges időpocsékolás.

Magunkra kell csukni az ajtót, de ha nyitva hagyjuk az sem baj, hiszen senkit nem érdekel és “házon belül” kell megkeresni a megoldást. Házon belül kell megkeresni, hogy hol folynak el a pénzek, hol és hogyan kéne változtani.

Majd ahogy Móricka elképzeli, de természetesen tudom ez nem lesz ilyen egyszerű, hiszen látszólag egy a cél, de sok-sok érdek és érdekcsoport ütközik. Éppen ezért kell(ene) egy vezető az élre, mint egy szövetségi kapitány a csapat élére, aki a válogatott 40-es bő keretét a magánérdekekkel szemben a csapatérdeket előtérbe helyezve leszűkíti a létszámot 22-re. Ez lehet akár egy miniszterelnök, de akár egy honvédelmi miniszter is, feltéve ha a pártérdekeit alá tudja rendelni a honvédelem érdekének.

Százados voltam 2007-ben, amikor leszereltem, mert bizonyos téren többre vágytam és ez egyátalán nem az anyagiak voltak. Tudtam, hogy a csapatot a pályán már nem tudom tovább segíteni, pályán kívül viszont annál inkább. Márpedig egy csapatnak arra is szüksége van, nem is kevés. Sőt sokszor kívülről lehet igazán segíteni.

Legyen ez egy vitaindító, gondolatébresztő írás. Kommentálj, de ha teheted hasznosan, kulturáltan, másokat nem megsértve!

Mihályi Attila

A téma természetesen a honvédelem ügye. Válasszuk meg 2010 “LEG”-jét.

Bármi lehet a téma, bárki lehet a díjazott, aki valamit “tett” a honvédelem ügyéért és szerinted díjat érdemel. Elsősorban politikusok, honvédelemmel foglalkozó közszereplők legyenek. Talán kiderül a fentiekből, hogy egyfajta Citrom-díj jellege van a dolognak, tehát ennek megfelelően tegyél javaslatot.

Elsősorban az elmúlt év történéseiből, de max. az utolsó 10 év. Összesen 3 díj lesz, amit megkap majd az illető, vagy ha nem lehet pontosan tudni, hogy ki “művelte”, akkor az illetékes honvéelmi miniszter.

A díj egy szép gravírozott emlékplakett, amit postán juttatok el neki(k), az alábbiak aláírásával:

a honvédelem ügyét fontosnak érző internetezők közössége.

Ebbe belefér civil és katona, “balos” és “jobbos”, férfi és nő, egyszóval mindenki.

Először tehát javaslatokat kérek, amiből készítek egy szavazást. Max. 3 kategóriát és nevet javasolj!

Küldheted e-mailben vagy névvel/névtelenül beírva a hozzászólásokhoz.

Ha teheted továbbítsd azoknak akik beleférnek a fenti meghatározásba (a honvédelem ügyét fontosnak érző internetezők közössége).

Összegezve: először javasolj ki kapjon miért, utána szavazunk.

Frissítés: tehát először is javaslatokat várok kategóriákra és jelöltekre. A lényeg nem az, hogy lealázzunk bárkit, illetve ha mégis, akkor kulturáltan tegyük. Ha nem muszáj nem szeretném, hogy ha megkapja a díjat, akkor egyből kivágja a kukába. Bocs, ha zavaros az egész, de pont azért kérem a segítséget, hogy még sikeresebb legyen ez a magyar “katonai Oscar”.

Frissítés 2: ezt a projektet egyelőre jegelem, de felolvasztom majd, ígérem.